Még kiskoromban kitaláltam, eldöntöttem és megálmodtam, hogy én anya leszek. Nem igazán voltak terveim és elképzeléseim arról, hogy milyen karrierem lesz, milyen szakmám lesz, mivel akarok életem végéig foglalkozni. Én mindig anyuka akartam lenni, ha nagy leszek.
16 évesen akartam először szülni. Két hónap híján voltam tizenhat, mikor először megcsókolt egy srác. De én 16 évesen szülni akartam. Persze addigra már tudtam, hogy felelőtlenség lenne, mégiscsak felnőttnek kell lenni egy gyerekhez. Úgyhogy megegyeztem magammal, hogy majd 18 éves koromban. Az volt a fontos, hogy fiatal anyuka legyek, hisz fiatalon az ember éberebb, energikusabb, türelmesebb meg úgy általában strapabíróbb.
Részlet a Junóból, a tinianyaság ikonikus filmjéből | Kép forrása: Google
18 lettem és ugyanolyan távol álltam minden eféle tervemtől, mint két évvel előtte. Se pasi, se szex. Ennek ellenére nagyon megviselt, hogy mennyire nem úgy alakul az élet, ahogy azt szerettem volna. Emlékszem, a 18. születésnapom azzal telt, hogy a Lemony Snicket – A balszerencse áradása című filmet néztem és órák hosszat megállás nélkül és csillapíthatatlanul zokogtam.
Jöttek az egyetemi évek, a kicsapongások, a szórakozás, a pasik, a komoly és komolytalan kapcsolatok, a futó dolgok, a stabilak és minden, ami e kettő közt van. Imádtam az egyetemet, de mindig aszerint éltem, hogy ha teherbe esek, akkor gyerek marad, egyetem megy. Akár egyedül is belevágtam volna, valahogy mindig minden megoldódik.
Kép forrása: Google
Apám mindig azt mondta, hogy várjak, nem kell elsietni. Szerinte az ideális életkor a szülésre a 24. Emlékszem, akárhányszor mondta, mindig kacagtam és legyintettem. “Ugyan, én nem akarok olyan öregen szülni!” Egyetem után, majd’ 22 évesen jött egy kapcsolat, A kapcsolat, összeköltözés, közös élet, tervek, nagy családot akarunk. De az idő telt és a tervek csak tervek maradtak. És robogott felém a 24.
Rettegtem. Nemhogy fiatal anyuka nem leszek, de még mindjárt öreg sem. Ráadásul az ideális kor küszöbén nemhogy gyerek nincs, még az arrafelé vezető út is omladozik és bomladozik. Szétesett. Minden szétesett.
Pénteki idill pisztáciával, almalével és A legszebb dolog főhősnőjével
Hát itt ülök, tulajdonképpen életemben először élek egyedül (kerek két napja!), pityergek mindenen és epilálással meg (akarva-akaratlan) gyerekvállalós filmekkel sanyargatom magam. Akarva, mert megnéztem – ki tudja, hányadszorra már – a friss anyukák és anyaságra készülők kötelező darabját, A legszebb dolog című francia filmet. Hihetetlenül szépen és valóságosan mutatja be egy pár útját a gyerekvállalás felé és azon keresztül. Az ismerkedés, az incselkedés, a lángoló szerelem, az összeköltözés, a terhesség, a család, a szülés, az első hetek, az első egy év. Benne van a szenvedély, a szenvedés, a terhesség szépségei és kínjai, a mindennapi aprócseprő gondok, az újszülött csodája és pokla, a párkapcsolat megváltozott dinamikája. Egy nagyon fontos film, nem csak számomra, hanem minden nő számára, főleg azoknak, akik idealizálják a terhességet és a gyereknevelést (mint én). Érint hollywoodi szemmel tabunak számító témákat mint a terhes nő csillapíthatatlan szexuális étvágya, a kialvatlanság, a szoptatás fájdalmai, az anya félelmei, a későbbi menekülési vágya, a belső tépelődések a pályafutás és az anyaság között, a szülők közti szenvedély halála, a párkapcsolat kiszorulása a családi életből, és hogy mindezek után és ellenére az ember mégis megteszi és vállalja és belevág újra.
Vasárnapi idill sok vaníliával és a Válótársak 3 főszereplőjével
Mégis nem ez lökte ki belőlem ezt a bejegyzést, hanem az akaratlan része az egyenletnek. A Válótársak első évadának utolsó része. Viszonylag fiatal pár, hosszú ideje próbálkoznak a gyerekkel, hormonkezelés, beültetés, semmi sem sikerül, a csaj már mániákus, a kapcsolat emiatt zátonyra fut, szakítanak. Pár hónappal később a csaj titokban beültetteti a megmaradt lefagyasztott petesejteket, beágyazódnak, ikreket vár. Előrukkol a nagy hírrel, a srác nyilván kiakad, hogy a háta mögött, hogy nélküle döntött, hogy akkor csinálja egyedül. És itt jött az a jelenet, ami a nő karakterének eddigi legmarkánsabb monológja:
“Anya akarok lenni! Annyiszor próbálkoztunk már és nem sikerült. Elmentünk Erdélybe a klinikára, beültették, nem sikerült. Spontán teherbe estem, elvetéltem. Harmincöt éves vagyok! Lehet, hogy ez az utolsó esélyem arra, hogy anya legyek és azt mondod, hogy nincs jogom hozzá?! Hogy nem tehetem?”
Pislogok a hatalmas tévére és csak egy gondolat ül a fejemben: nem akarok ide jutni.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: