Hamvaimból kidugom csőröm hegyét s lassan újjászületek, mint a főnixmadár a Harry Potterben. Kicsit eltűntem, lazsáltam, rohangáltam, utaztam s kiütöttem magam. Most is éppen döcögök, kattog a vonat kereke alattam s ez már az utolsó fejezete az elmúlt napok történetének, melyben az idősíkok amolyan DoctorWhosan egymásba zuhantak.
Na de hogyan is kerültem én ide? Szülinapozás, ügyintézés és az állandó menekülési vágy ezúttal Brassóba sodort. A városba, ahol felnőttem. Ahol a második életünk történt. Második, mert második város, második házasság, második/harmadik iskola. Életünk, mert akkor még közös életünk volt Apuval.
Brassó madártávlatból, a Cenk tetejéről © Farkas Zita
Brassóba már tértem vissza kényszerből, vonakodva, tértem vissza boldogan, lelkesen, tértem vissza kétségbeesetten, reménykedve és reménytelenül is. De mostanában olyan érzés fog el, ami eddig még nem. Mostanra eltelt annyi idő, hogy elszakadtam az ottani élettől és kötődéseitől, eltávolodtam mindentől. És ebből a távolságból már azt érzem, minden egyes alkalommal visszaránt a környezet abba a régi életbe, amitől tulajdonképpen Kolozsvárra menekültem. Így kerülök a múlt és a jelen közé egy különös örvénybe, ahol mikor erre, mikor arra ráncigálnak az erők s én csak fáradok. Megmagyarázhatatlanul kimerültnek, leharcoltnak és nyűgösnek érzem magam.
Találkoztam második anyámmal, a második élet legmarkánsabb személyiségével. Leírhatatlan a változás kettőnkben, a kapcsolatunkban, a beszélgetéseinkben, az egymáshoz való viszonyulásunkban. Már nem a szigorú anya és a lázadó tini áll egymással szemben, hanem két (ő többé, én kevésbé) felnőtt nő. Akik bár megéltek ezt-azt, pont ez tette őket erőssé. Már nem érzem meghunyászkodásra késztetve magam a tekintélyétől, a megjelenésétől. Már nincs kötelezettség egymással szemben. Nincsen harag, ítélet, neheztelés. Elvitték magukkal az évek. A lány, aki 6 éve elszökött otthonról egy utolsó Republic-koncerte (és aztán nem mert hazamenni), most mosolyogva mondja, hogy nem viccelt, mikor azt mondta, épp leszokik a cigiről. A lány, aki torkaszakadtából üvöltött, mert eltiltották barátjától, most őszintén mesél bánatairól, problémáiról és nyitott a kapcsolati tanácsokra. A nő, aki olyannyira igyekezett mindenáron felnevelni a lányt, újjászületve, szemében bujdosó büszkeséggel nézi őt, hogy ni, nem is végzett rossz munkát.
Múködő (!!!) telefon az aligazgatói irodában
Visszatértem a régi iskolámba is. Már nem volt diákként, hanem az aligazgatónő vendégeként. Szerény lelkem megkövetelte, hogy megadjam a módját. Nem sikerült a főbejáraton bejutni, maradt a diákbejárat, nem az igazi feeling, de megteszi. Legalább a tanári lépcső megvolt. Azt már nem tudta elvenni tőlem senki! Diákoknak abszolút tabu a főlépcső, legalábbis a mi időnkben az volt. Mekkora menőség (és merészség) volt, ha egy diák ott ment fel az emeletre! Hát… Megér egy misét, amilyen peckesen vonultam felfele. Már nem álltam meg a bejárat előtt, megvárni, hogy egy tanár arra jöjjön s kiküldje azt, akit keresek. Egy pillanatig sem haboztam belépni az ajtón, aztán a következőn, még a tanáriba is benéztem, hátha meglátom valamelyik egykori tanárom. És beléptem az aligazgatói irodába. És ott ültem két kerek órát, ha nem többet. Időnként átfutott az agyamon, hogy licis koromban biza nem feszítettem volna ilyen büszkén, ha ennyi időt kellett volna eltöltenem az igazgatóiban. Semmi jót nem jelentett volna, az biztos :)) Ennek is nyilván megvolt a maga varázsa, de ugyanakkor megütött a felismerés, hogy amit évekkel ezelőtt hátrahagytam, ugyanúgy fejlődött tovább, ahogyan én is, de más utakon.
Részlet a brassói központi parkból © Farkas Zita
Sokszor azt szeretnénk, ha a múlt a múltban maradna, érintetlenül, változatlanul, mintegy pillanatba fagyasztva. És néha oly nehéz szembenézni azzal, hogy biza az élet nélkülünk is megy tovább. Olyan ez, mint a letaglózó érzés, hogy a mellettünk elsétáló járókelő, a kiszolgáló a sarki boltból, a taxisofőr, a vadbarom a BMW-ből és a csendes kollega a szemközti sarokban mind-mind éppoly színes, dinamikus, ügyes-bajos életet élnek, mint te.
A legerőteljesebb visszatérés mindközül mégis a nagyszülői házba való visszatérés volt. A válás óta egyszer voltam ott talán, futólag, még mielőtt leülepedtek volna mindenkiben a kedélyek. Ott éreztem leginkább a tépődést a jelen és a múlt között. Ugyanaz a ház, ugyanazok a bútorok. Ugyanazok a képek a falon. Minden meglepően ugyanaz volt, ahogyan emlékeztem rájuk. Ugyanaz a finom házi koszt. Ugyanaz a kávé. Csak én nem voltam ugyanaz. És a fürdőszobaszőnyegre emlékeztető fürtös kutya az ajtó előtt.
Belvárosi utcakép. Kapu utca, Brassó © Farkas Zita
És most döcögök Kolozsvár felé a délutáni vonattal. Csomag, laptop, telefon, állomási restikaja, kóla, víz és 7 hosszú óra. De már nem vasárnap, hanem szerda. Nem egyetemre, hanem munkába. Nem házit írok, hanem blogot. Nem a hétvége extázisában úszok, hanem azon kattogok, hogyan tovább, merre tovább. Már megint vissza akar férkőzni a múlt a jelenbe. És én megint nem akarom.
A történet utóirataként végül visszatértem ide is, ahol már nincs tépődés, ide már nem tud beférkőzni a múlt. Te is visszatérsz velem, kedves olvasó?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: